A kosárfonás eredete, történelmi áttekintés II.

A vízparti nádasok és füzesek használatát a kései feudalizmus időszakában az úrbéri kontraktusok szabályozták. Az alpári uradalom vezetői a falubeliek jogos igényeinek kielégítése mellett gondosan ügyeltek a határban található füzesek és nádasok ésszerű, gazdaságos felhasználására, a füzeserdők területének telepítésekkel történő kiterjesztésére.


A kosárfonás helyi történeti karrierjének kialakulása elsősorban annak köszönhető, hogy a Tisza ártere bőven kínálta e tevékenység legfontosabb alapanyagait: a füzet, a nádat, a gyékényt és a sást. A vesszőfonás történetének kezdeteiről, korai szakaszáról viszonylag keveset tudunk. Szinte biztosra vehető azonban, hogy a vesszőfonás különféle gazdasági célú, házi alkalmazásai végigkísérték a falut története folyamán. A vízjárta területek lakóházaitól, gazdasági és pásztorépületeitől kezdve a terménytárolókon, kisebb-nagyobb kosarakon, kasokon keresztül a legkülönfélébb halászeszközökig (varsák, csapdák, rekeszek) szépszámú tárgyi bizonyíték mutatja a népi vesszőfonatok XVIII–XIX. századi jelentőségét. 



A helybéli kosárfonás kiemelkedő szerepét a XX. század hozta meg. Olyan háziipari jellegű tevékenységgé fejlődött, amely egyre inkább a különféle általános használati tárgyak (gazdasági és bevásárló kosarak, vesszőbútorok, dísztárgyak) kereskedelmi célú előállítására specializálódott. A kosárfonás a század folyamán az egyik legjelentősebb alpári kiegészítő gazdasági tevékenységgé vált. A korábbitól eltérő új típusú termékek technikai elemeit tanfolyamok keretében tanították be a XX. század elején. 1903-ban az alpári községi tanács előtt fölolvastatott „Abonyi Károly gazdasági szaktanár felhívása házi ipar, mint kosár kötés, szalma, gyékény és vesszőből készült iparczikkek betanítására tartandó 4 hetes tanfolyamhoz szükségeltetendő kellékek megadása iránti kéllelme”.


A két háború között lezajlott nagymértékű föllendülés bizonyítéka, hogy Alpár 1925-ben kitöltött közigazgatási tájékoztatási lapján a háziipari tevékenységre vonatkozó kérdésre a következő választ adták: „Kosárfonást űz mintegy 300 ember.” Amikor 1940–41-ben az árvíz által sújtott alpáriak számára felépült a Kamara egykori földjén az Árvíztelep, a Magyar Róna cikkírója a következő megjegyzést tette az új házak lakóinak tevékenységéről: „Érdekes beszámolni arról, hogy valamennyi házban háziipart űznek. Az egészen kis gyermekek is villaalakú vas segítségével fűzfavesszőt hántolnak. Ebből aztán kosarakat és bútorokat készítenek. Olyan buzgalommal végzik ezt a munkát, hogy számukra egy tágas, nagy kosárfonó munkaházat építettek. Ugyanolyan kivitelben, mint amilyenek a telep lakóházai. A kész háziipari készítményeket a Hangya szövetkezet veszi át.” 





1951. augusztus 16-án 148 taggal megalakult a kosárfonásra szakosodott alpári Háziipari Szövetkezet, amelynek taglétszáma ezután folyamatosan nőtt, és csak az 1980-as években esett vissza. A kosárfonás az 1990-es években egyre inkább elvesztette hajdani jelentőségét. A hozzávetőlegesen egy évszázadon keresztül virágzó háziipari tevékenység művelői közül kiemelkedik Horti József népi iparművész, akit művészi szintű alkotásaiért és mesterségbeli tudása elismeréseként a Népművészet mestere címmel tüntettek ki.

A kosárfonás legfontosabb alapanyagát, a fűzfavesszőt a háziipari tevékenység beindulása előtt a vadon termő fűzfákról vágták le és vitték haza kévébe kötve az alpáriak. A kereskedelmi jelleg megerősödésével egyes különleges füzek (amerikai, kender-, csigolya- és mandulafűz) telepítése vált célszerűvé. A vesszőket hagyományosan kézi eszközökkel, metszőollóval, speciális vesszővágó késekkel két-három évenként „letermelték”.



  A levágott zöldvesszőt gúzsba kötötték, majd kúpba rakták. Legnagyobb részét nem zöld-, hanem főzött vesszőként hasznosították. Az erre alkalmas üstökben elvégzett főzést a vessző héjának eltávolítása, a többnyire gépi hántolás követte. A lehántolt vesszőket kúpokba rakva vagy kiterítve megszárították, majd magasság és vastagság szerint osztályozva és csoportosítva elraktározták.

Efféle gondos előkészületek után a fonást megelőző napon a kiválasztott alapanyagot kádakban áztatták, majd letakarva állni hagyták, hogy puhuljon a vessző. A kosárfonás műveletének legfontosabb eszközei: az ülőke, a munkadeszka, az állvány, a vesszőválogató léc, a különféle forgácsolószerszámok (vágókés, tisztítókés, metszőolló) és az anyag forgácsmentes alakítására használt szerszámok (verővas, kalapács) voltak. A kosárfonás műveletei sorában a fenék vagy alj, az oldal, a fül és esetenként a tető elkészítése követte egymást. Az elkészült kosarakat megmosták, megszárították, befestették vagy belakkozták.


A zöldvesszőkből egy speciális eszközön, a fakutyán készített zöldkasok technikája rendeltetésénél fogva a hagyományos vesszőfonás elemeit őrzi. A több évszázados kötési művelet alkalmazását sosem szorította végleg vissza a háziipari kosárfonás, bár jelentősége az efféleképpen előállított gazdasági épületek, eszközök, halászszerszámok eltűnésével nagymértékben csökkent.

www.czinegemanufaktura.hu