A
kosárfonás eredete, történelmi áttekintés II.
A vízparti nádasok és füzesek használatát a kései feudalizmus
időszakában az úrbéri kontraktusok szabályozták. Az alpári uradalom
vezetői a falubeliek jogos igényeinek kielégítése mellett gondosan
ügyeltek a határban található füzesek és nádasok ésszerű, gazdaságos
felhasználására, a füzeserdők területének telepítésekkel történő
kiterjesztésére.
A kosárfonás helyi történeti karrierjének kialakulása elsősorban annak
köszönhető, hogy a Tisza ártere bőven kínálta e tevékenység legfontosabb
alapanyagait: a füzet, a nádat, a gyékényt és a sást. A vesszőfonás
történetének kezdeteiről, korai szakaszáról viszonylag keveset tudunk.
Szinte biztosra vehető azonban, hogy a vesszőfonás különféle gazdasági
célú, házi alkalmazásai végigkísérték a falut története folyamán. A
vízjárta területek lakóházaitól, gazdasági és pásztorépületeitől kezdve a
terménytárolókon, kisebb-nagyobb kosarakon, kasokon keresztül a
legkülönfélébb halászeszközökig (varsák, csapdák, rekeszek) szépszámú
tárgyi bizonyíték mutatja a népi vesszőfonatok XVIII–XIX. századi
jelentőségét.
A helybéli kosárfonás kiemelkedő szerepét a XX. század hozta meg. Olyan
háziipari jellegű tevékenységgé fejlődött, amely egyre inkább a
különféle általános használati tárgyak (gazdasági és bevásárló kosarak,
vesszőbútorok, dísztárgyak) kereskedelmi célú előállítására
specializálódott. A kosárfonás a század folyamán az egyik legjelentősebb
alpári kiegészítő gazdasági tevékenységgé vált. A korábbitól eltérő új
típusú termékek technikai elemeit tanfolyamok keretében tanították be a
XX. század elején. 1903-ban az alpári községi tanács előtt
fölolvastatott „Abonyi Károly gazdasági szaktanár felhívása házi ipar,
mint kosár kötés, szalma, gyékény és vesszőből készült iparczikkek
betanítására tartandó 4 hetes tanfolyamhoz szükségeltetendő kellékek
megadása iránti kéllelme”.
A két háború között lezajlott nagymértékű föllendülés bizonyítéka, hogy
Alpár 1925-ben kitöltött közigazgatási tájékoztatási lapján a háziipari
tevékenységre vonatkozó kérdésre a következő választ adták: „Kosárfonást
űz mintegy 300 ember.” Amikor 1940–41-ben az árvíz által sújtott
alpáriak számára felépült a Kamara egykori földjén az Árvíztelep, a
Magyar Róna cikkírója a következő megjegyzést tette az új házak lakóinak
tevékenységéről: „Érdekes beszámolni arról, hogy valamennyi házban
háziipart űznek. Az egészen kis gyermekek is villaalakú vas segítségével
fűzfavesszőt hántolnak. Ebből aztán kosarakat és bútorokat készítenek.
Olyan buzgalommal végzik ezt a munkát, hogy számukra egy tágas, nagy
kosárfonó munkaházat építettek. Ugyanolyan kivitelben, mint amilyenek a
telep lakóházai. A kész háziipari készítményeket a Hangya szövetkezet
veszi át.”
1951. augusztus 16-án 148 taggal megalakult a kosárfonásra szakosodott
alpári Háziipari Szövetkezet, amelynek taglétszáma ezután folyamatosan
nőtt, és csak az 1980-as években esett vissza. A kosárfonás az 1990-es
években egyre inkább elvesztette hajdani jelentőségét. A
hozzávetőlegesen egy évszázadon keresztül virágzó háziipari tevékenység
művelői közül kiemelkedik Horti József népi iparművész, akit művészi
szintű alkotásaiért és mesterségbeli tudása elismeréseként a Népművészet
mestere címmel tüntettek ki.
A kosárfonás legfontosabb alapanyagát, a fűzfavesszőt a háziipari
tevékenység beindulása előtt a vadon termő fűzfákról vágták le és vitték
haza kévébe kötve az alpáriak. A kereskedelmi jelleg megerősödésével
egyes különleges füzek (amerikai, kender-, csigolya- és mandulafűz)
telepítése vált célszerűvé. A vesszőket hagyományosan kézi eszközökkel,
metszőollóval, speciális vesszővágó késekkel két-három évenként
„letermelték”.
A levágott zöldvesszőt gúzsba kötötték, majd kúpba rakták. Legnagyobb
részét nem zöld-, hanem főzött vesszőként hasznosították. Az erre
alkalmas üstökben elvégzett főzést a vessző héjának eltávolítása, a
többnyire gépi hántolás követte. A lehántolt vesszőket kúpokba rakva
vagy kiterítve megszárították, majd magasság és vastagság szerint
osztályozva és csoportosítva elraktározták.
Efféle gondos előkészületek után a fonást megelőző napon a kiválasztott
alapanyagot kádakban áztatták, majd letakarva állni hagyták, hogy
puhuljon a vessző. A kosárfonás műveletének legfontosabb eszközei: az
ülőke, a munkadeszka, az állvány, a vesszőválogató léc, a különféle
forgácsolószerszámok (vágókés, tisztítókés, metszőolló) és az anyag
forgácsmentes alakítására használt szerszámok (verővas, kalapács)
voltak. A kosárfonás műveletei sorában a fenék vagy alj, az oldal, a fül
és esetenként a tető elkészítése követte egymást. Az elkészült
kosarakat megmosták, megszárították, befestették vagy belakkozták.
A zöldvesszőkből egy speciális eszközön, a fakutyán készített zöldkasok
technikája rendeltetésénél fogva a hagyományos vesszőfonás elemeit őrzi.
A több évszázados kötési művelet alkalmazását sosem szorította végleg
vissza a háziipari kosárfonás, bár jelentősége az efféleképpen
előállított gazdasági épületek, eszközök, halászszerszámok eltűnésével
nagymértékben csökkent.
